* 3. évad; 33. rész - 5 évvel később *

 Sajnálom...

Jelen*
- Jennifer! - szólt hozzám Justin. Már majdnem kifutott a számon, hogy 'ne szólj hozzám'. De aztán rájöttem, hogy már nem a visszaemlékezésemben vagyok.
Az ismerős táj lassan bontakozott ki. Fél perc kellett, hogy teljesen visszatérjek a jelenbe.
- Nagyon elgondolkoztál. - mosolygott, ujjaival rászorított kezemre. Elnevettem magam, majd mellkasának dőltem. Beszívtam észveszejtő illatát, arcomat mellkasába rejtettem. Könnyek csillogtak a szememben, de nem akartam, hogy lássa őket. Ugyanis ez nem miatta volt... vagyis nem emiatt a Justin miatt. Régebbi dolgokért nem hibáztatom.
Erősen átölelt, és a fülembe kezdett suttogni.
- I love someone... This girl name is Lucy... Oh, sorry, Jennifer. - suttogta, mire elmosolyodtam, és gyorsan kipislogtam a könnyeimet.
- Én is szeretek egy Justin nevű fiút... - szólaltam meg halkan.
- Oh, ez igazán megnyugtató! - kuncogott, majd ajkaival végigsúrolta számat. - Szeretlek... Most és holnap is. És természetesen még ezután is jó sokáig.
Ajkamba haraptam, majd karjaimmal átöleltem a nyakát. Lassan megcsókolt, és már csak álltunk egymás előtt. A pillanat tökéletes volt. Újra itt vagyok mellette... Kell ennél több?...

Elváltunk egymástól, mire megcsillant a nyakában egy apró medál. Szórakozottan nyúltam, érte, arra számítva, hogy egy sima medál, esetleg a nevünk van rávésve. De Jus reakciója meglepett. Ujjaival épp nyúlt volna utána, rémült arckifejezése gyanakvást ébresztett bennem.
Ennek ellenére felmosolyogtam rá, és megfordítottam, hogy meglássam miért ilyen ideges. Mielőtt még felfoghattam volna mi van ráírva, szemeimet elfutották a könnyek - két monogram volt rávésve. J.B. & L.C.
- L.C.? - kérdeztem, és Justinra pillantottam könnyes szemekkel. A fejét lehajtotta, ujjai kétségbeesetten keresték az enyéimet, de én elhúzódtam tőle, és csendben várakoztam.
- Az egyik rajongó adta. - vont vállat... de én már túl jól ismertem. És ez a dolog... Ezt még ő sem hitte el, nemhogy én.
Egy percig csak néztem rá, próbáltam legyűrni a gombócot a torkomban. Megint megtörtént az, ami régen. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! Tudnom kellett volna...
- Hazamegyek! - mondtam, mikor már képes voltam megszólalni, könnyeimet gyorsan letöröltem csuklómmal és elindultam visszafelé.
- Várj már! Mindjárt hazamehetünk! - mondta, és elkapta a kezemet. Nem néztem fel a szemébe, nem akartam, hogy emiatt enyhüljek meg. Ő már nem az én életem. Ő már döntött egy bizonyos L.C. mellett.
- Én nem úgy megyek haza... - néztem hátra rá, de pillantását gondosan kerültem, így csak arra a medálra meredtem, ami elrontott mindent. Kirántottam csuklómat ujjai közül, hogy elszabadulhassak, és visszamehessek a házába. Könnyű volt kivitelezni ötletemet, ujjai közül könnyen csusszant ki csukóm, ugyanis teljesen lefagyott. Arcához hajoltam, majd egy utolsó csókot nyomtam ajkaira, de szigorúan csukva volt a szemem. Kénytelen voltam megtenni ezt a mozdulatot, ugyanis nem búcsúzhattam el tőle csak úgy... Túl sok emlék kötött engem hozzá, és valahogy, valami búcsúzással el kellett szakadnom tőle. - Nem is tudom, hogy hihettem neked. - mosolyodtam el csalódottan, majd elfordultam, és siettem vissza a házhoz.
Amint hazaértem anyámba ütköztem, aki maga után húzta a bőröndjét. Mögötte Destiny és Ramona.
- Kérlek segítsetek összepakolni! - ragadtam meg anyám kezét, és hátrafelé pillantgattam, azt figyelve mikor látom meg a sarkon befordulni őt.
- Miért? - mosolyodott el. Nem látta az arcomon a könnyeket, vagy csak másképp értelmezte. - Mentek valahová Justinnal?
- Ő nem jön. Én megyek veletek! - mondtam, és a lépcső felé tartottam. Leszegett fejjel szedtem a lépcsőfokokat, várva, hogy anyu kövessen. Vagy esetleg Ramona.
- Mit csinált már megint? - kérdezte anyám, és elengedte a bőröndöt. Utánam jött, hogy hallja a válaszomat.
- Amit évekkel ezelőtt... Hogyan is bízhattam meg benne azután? - kérdeztem fojtott hangon, mert a sírás már fojtogatta torkomat. Ellen akartam állni.
Berontottam a szobánkba. Remegő kezeimmel sokáig tartott, míg kirángattam a bőröndjeimet az ágy alól. A szekrény elé húztam, kinyitottam, és elkezdtem a szekrényemből kihajigálni a cuccokat. Anyám bejött, és szépen belehajtogatta őket, hogy jobban elférjenek - ugyanis én csak kivettem úgy ahogy volt, és hanyagul odadobtam. Sietve, remegő kezeimmel szedtem ki, egyszerre akár öt ruhadarabot is összefogtam, és ledobtam a bőrönd mellé.
- Megcsalt? - kérdezte anyám halkan, mikor már a nadrágjaim kirakodásával végeztem, és nekifogtam a pólóimat is hasonlóképp kihajigálni.
- Valami L.C.-vel. - morogtam, és beledobtam egy tőle kapott rózsaszín felsőt a szemeteskosárba. Levettem a jegygyűrűt is - bár ezt némi habozás kísérte, mert sokáig tanulmányoztam azt a gyönyörűséget, ami körülbelül 3 éven keresztül az ujjamon volt -, és utána hajítottam.
Hirtelen törtek be a szobába. Csak utólag jöttem rá, hogy hallottam nemrég a bejárati ajtó csapódását, és a lépcsőn való hangos, ideges trappolást.
- Mit csinálsz? - kérdezte ijedten, és elkapta a csuklómat. Erősen markolta, hogy ezúttal ne tudjak kiszabadulni szorításából.
- Engedj el! - próbáltam ellökni el a kezét. Természetesen nem sikerült, így próbáltam ujjait egyesével leszedegetni csuklómról. - Figyelj... Nem értem miért hagytam neked ennyi időt arra, hogy bánts, de az biztos, hogy nem tettem jól! - szedtem ki egy újabb ruhakupacot a szekrényemből, miután kiszabadítottam kezemet. - De most hazamegyek anyuékkal.
Elkapta a derekamat, mire megdermedtem. Szembefordultam vele, és abbahagytam a pakolászást. Végre a szemébe néztem, de nem éreztem, hogy megenyhültem volna. Csak egyre dühösebb lettem.
- Figyelj ide, Justin Bieber! Akármilyen híres és gazdag vagy, és akármilyen jól nézel ki... nem kellesz! Érted? Én normális életet akarok, méghozzá úgy, hogy ne csaljanak folyamatosan!... Oh, bocsánat... nem is csaltál meg egyszer sem! - mondtam, mikor láttam, hogy megszólalni készül. Támadásom kicsit hevesre sikeredett, és olyan gyorsan hadartam, hogy alig lehetett érteni egy-két szavamat. - Még én kérek bocsánatot, hogy ilyeneket merek feltételezni rólad... Ugyanis nagy a csábítás, és te mégis ellenállsz!
Összeszorította a száját, és várta, hogy folytassam. Tekintete fogva tartotta az enyémet, de én erővel elszakítottam róla a tekintetem.
- Folytatod még? - kérdezte, mikor újra elkezdtem pakolni.
- Nem, azt hiszem befejeztem. - válaszoltam. - Egyébként a gyűrűt megtalálod a szemeteskosában. Még ráhúzhatod annak a kis L.C.-nek az ujjára.
Justin haragosan fújt egyet. Hátratántorodott, mintha megpofoztam volna. Láthatóan fájtak neki a szavaim.
- A csaj mászott rám! - fakadt ki dühösen, tehetetlenül, mikor látta, hogy újabb pólót dobok a szemeteskosárba.
Nekem ennyi elég volt. Az agyamat elöntötte a vörös köd - bár eddig sem voltam valami nyugodt. Rosszul voltam, úgy éreztem a heves érzelmektől felrobban az agyam.
- Baszd meg, és azért viseled a monogramját a nyakadban? - kiabáltam kiborulva. - Szép... És még azt hittem, hogy hűséges vagy... Most már anyámra fogok hallgatni, ha azt mondja, hogy hagyjam a fenébe az ilyen köcsögöket, mint te!
Anyám is nagyot nézett, nemhogy Justin. Mindkettőjük szája tátva maradt - nem szokták meg tőlem az ilyesfajta viselkedést.
- És most takarodj! Takarodj, légy szíves, amíg összepakolok! - mutattam az ajtóra dühösen.
Idegesen, tehetetlenül kitrappolt a szobából. Gyorsan minden ruhámat belegyömöszöltem az egyik bőröndbe, majd személyes tárgyaim nagy része is belekerült egy másikba. Azok, amik nagyon emlékeztettek rá a szemeteskosárban végezték, ahogy a többi ruha is és a gyűrű. Mire végeztem az összepakolással, a szemeteskosár, ami pakolásom előtt üresen állt, kipúposodott a ruháktól és egyéb dolgoktól, amit beledobáltam.
3 bőrönddel lebaktattam anyámmal, és beálltunk Ramonaék mellé. Justin a konyhában füstölgött, és ha nem ismerném, azt hinném, hogy sír... Esetleg újra rágyújtott.
- Na akkor menjünk! - mosolyogtam a kis Destiny-re.
- Szeretlek! - kiáltott ki a konyhából Justin. Hangja rekedt volt, arra engedett következtetni, hogy sír, és cigizik. 3 év után újra.
Nem vettem tudomást róla, mosolyogva megfogtam egyik kezemmel Destiny kezét. - Anyu, segítesz a bőröndjeimmel? - kérdeztem anyumra nézve.
- Persze. - válaszolt, és halvány mosollyal megfogta az egyiket. Én is inkább elengedtem Destiny kezét, és mindkét bőröndömet felkapva, a taxi felé indultam.
Beraktuk a bőröndjeinket, majd mindenki beszállt. Én beültem hátra Ramonához és a lányához. Justin az ajtóból figyelt, én meg lehajtottam a fejem, csak hogy ne lássam őt. Mostantól más lesz minden, újra... Ez a sok váltás kikészít...
A könnyek most újra előfurakodtak, és bár próbáltam visszafojtani őket, nem nagyon sikerült. Így hát azzal próbálkoztam, hogy arcomat elrejtsem. Baloldalt ültem, így csak annyit kellett tennem, hogy az ablak felé fordítottam a fejem. Így senki nem látta arcomat. De lopva a másik ablak felé sandítottam.
Destiny eközben felnézett rám értelmes, nagy kék bociszemeivel.
- Lu sír? - kérdezte édesen. Nem tudott még rendesen beszélni, viccesen áradtak szájáról a szavak.
- Nem, kicsim. - ráztam meg a fejem kuncogva. Derültségem vicces kiejtése okozta, és nem az épp előttem álló - vagy a ház ajtajában álló - probléma. A kocsi lassan indult el, így még vethettem egy pillantást arra a fiúra ott az ajtóban. A torkom összeszorult, de már nem voltam képes kibírni még egy ilyen ügyet... El kellett engednem, akármennyire is szeretem még mindig.
Átölelt, és nekem dőlt a kis csöppség, mire lenéztem rá, és elmosolyodtam. Adtam egy puszit szőke hajára.
Az a tudat vigasztalt, hogy nem sokára otthon leszek...

5 évvel később*
Gabe kezét fogtam az asztal alatt, miközben a rokonok nevetve beszélgettek. Itt volt az egész Carter-család - Gabe, Jill, Mr. Carter és Mrs. Carter - és a Johnson-família is - Kate, Macy, Mr. Johnson -, plusz én és a családom.
A gyerekek az udvaron kergetőztek. A kis Seth és Ian összefogtak, hogy elkapják Taylort. Szegény kis Taylorom szinte mindig fogó volt, így inkább kitalálta, hogy játszanak valami mást. Seth 9 éves, Ian 5, míg Taylor csak 4.
Ma különösen derült volt az idő Stratfordban. Az óriási házunk melletti szintén óriási udvaron voltunk. Szinte mindannyian itt laktunk, legalábbis anya, apa, én, Gabe, Taylor, Chris, Kate, Seth, Ian, Miranda, Tyler, Ramona, Oliver, Destiny, Olive, Scarlet, April, Max, Nina és Riley igen. A családom.
Pont Kate-el beszélgettünk, neki már csak 2 hónap, és meg lesz Mia, az első kislány a két fiú után. De nem terveznek többet Chrissel.
Én ikreket, két kislányt várok - ezt mondtam neki is. A nevük már nagyjából megvan. Én szeretném, ha az egyik Michelle lenne. Az olyan szép név. Gabe-nek viszont a Leticia tetszik. Szóval egyenlőre úgy néz ki, hogy ez lesz a nevük.
- Leticia és Michelle Carter? - kérdezte mosolyogva Kate. - Szép. - kuncogott fel.
- Nekem a Mia is tetszik. - mosolyogtam vissza. - Ja... Ramona, mi lesz a neve a te csöppségednek? - mosolyogtam rá. Ramona és Oliver összenéztek, majd egyszerre válaszoltak.
- Camille.
- Oh, de aranyos. - mondtuk egyszerre Kate-el, mire felnevettünk. - Destiny kap egy kistesót. - mosolyodtam el.
Az említett személy épp most szaladt ide hozzánk a ház felől.
- Anyaa... - panaszkodott a 8 éves kislány. - Seth nem engedi, hogy én is játsszak velük!
Kate szólalt meg. - Hé, fiúk! Engedjétek már Destiny-t is játszani!
- De anya! - nyögött fel Seth. Elnevettem magam, és Gabe vállára döntöttem a fejem, aki erre átölelte a derekamat.
- Hogy vannak a picik? - suttogta a kuncogva, majd rásimította tenyerét a hasamra. Várt egy pillanatig, majd újra felkuncogott, és adott egy puszit a hajamra.
- Remélem olyan szőkék lesznek mint te! - mosolyodtam el, és közelebb húzódtam hozzá.
- Tiszta szégyen, hogy nekem világosabb a hajam, mint a húgomnak... Bárcsak ne emlékeztetnél rá! - nevetett fel, de adott egy puszit az arcomra.
- De nekem annyira tetszik! - kuncogtam. Ekkor hátrafordultam, mintha eszembe jutott volna valami. Taylort néztem. Neki ugyanolyan barna haja volt, mint nekem. Talán egy kicsivel világosabb, de ő nem volt szőke.
- Ne beszélj butaságokat... Tudom, hogy neked mindig is a barna haj jött be... - célozgatott vigyorogva, mire úgy tettem, mintha megsértődtem volna, és megböktem az oldalát, ott, ahol csikis volt.
- Ne célozgass, te szörnyeteg! - kuncogtam.
- Szörnyeteg? Akkor te vagy mellém a szépség? - hajolt közel arcomhoz, mire lehunytam a szemem. Egy rövid, lágy csókot kaptam, majd mindketten elmosolyodtunk.
Taylor ideszaladt hozzánk, és bemászott mellénk a padra. Átölelt, és a hasamra fektette a fejét.
- Happy end? - kérdezte mosolyogva Kate aki pont előttem ült.
- Hát igen... Végül is megtaláltam azt, ami kell nekem... És bár volt, hogy elhibáztam, mégis megtaláltam azt, aki kell nekem! - haraptam ajkamba, és szorosabban fogtam Gabe kezét, és átöleltem Taylort. Tudtam mire gondolt, mikor rákérdezett erre a 'Happy end'-es dologra. Ugyanarra gondoltunk.
Arra, hogy egy sztár miatt dobtam az egész életem, de mikor visszajöttem, megtaláltam önmagamat, akit itt hagytam, és végül az igazi Lucy mellé találtam egy olyan embert, aki talán halálomig mellettem lesz.
Könnyeim - a boldogság könnyei - kicsordultak szememből, és lehunytam a szemem egy pillanatra.
Az én mesém is végül happy end-el végződött.

És most az jön, hogy bocsánatot kérek tőletek. Én már nem tudom folytatni ezt a blogot, nekem így ér végét Happy Endként. Lucy-t most már boldoggá tettem, és remélem titeket se bánt annyira a dolog.

Justin Bieber egy meghatározó szereplő volt 3. évadon keresztül, de most ő is elköszön tőletek. 

Nem hinném, hogy újra belekezdenék egy Justinos blogba, de kitudja? Talán pár év múlva... Vagy előbb :)

Nekem is sokat jelentett a blog, de amit szeretünk, azt el kell engednünk. 

És most kimondom: VÉGE.

Szeretlek titeket, mert ti adtatok erőt, hogy tovább írjam. De most be kell fejeznem. 

Úgy érzem sok idő telt el, 3. évad azért nálam elég furcsa. Sok blogba kezdtem bele, de azok maximum pár hetesek voltak. De ez kibírta. Mert annyira szerettem a szereplőket, és titeket, akik itt voltatok - és azok is akik régebben olvasták -, hogy nem tudtam abbahagyni. De úgy érzem ezt most be kell fejeznem.

Lucy történetének vége, és most mindketten búcsúzunk: ő örökre, de én talán jövő nyáron újra itt leszek, és írok nektek.

Szeretlek titeket <3