* 3. évad; 5. rész - Jelkeresés *

**Jelen**
Justin halkan szuszogott alattam, összekulcsolt kezei az ölemben pihentek. Az állát a vállamra támasztotta, de még nem most, de én csak most vettem észre. Kíváncsi lettem volna arra, hogy ő mire gondol ebben a pillanatban. Mert én kétségbeestem...
Most jöttem rá, hogy remegek. Egy nyikkanás nem hagyta el a számat, pedig már meg akartam szólalni. Reszketve ragadtam meg Jus kezét, mire felfigyelt.
- Mi a baj? - kérdezte halkan, rémületét nem nagyon próbálta titkolni, így tisztán kicsengett hangjából, bár arcát még mindig nem láttam.
Nagy nehezen rábírtam magam, hogy felé fordítsam arcomat. Mikor szemébe néztem, a hangom visszajött.
- Azt hiszem igazad volt... Tegnap nem figyeltünk. - motyogtam, közben halványan ráztam a fejemet, tagadólag, mintha ez számítana is valamit... Az elején még nem esett le neki, mire gondolok, de amint kimondtam az utolsó szót, rájött miről hablatyolok.
- A francba! - nyögött fel, és arcát a vállamba rejtette. - Akkor jól emlékeztem.
- Igen. - sóhajtottam. - De nyugalom! Ez nem azt jelenti, hogy terhes vagyok! Lehet hogy rosszul emlékszünk. Vagy lehet, hogy pont szerencsénk volt.
- Ennek mennyi esélye van? - kérdezte vállamtól, megfogta a kezem, és hüvelykujjával elkezdte cirógatni kézfejemet megnyugtatásképp. De ő nem volt valami nyugodt...
- 1 aaa... 10-hez? - kérdeztem félénken.
- Nem valami biztató. - mormolta.
- Akkor reménykedjünk! - fogtam meg kezét. Nagyot sóhajtott, és egy aprót bólintott.
- Reménykedjünk. Hátha ér valamit. - mondta halkan. - És ha nem is...
Visszafojtott lélegzettel vártam mit mond. Féltem. Borzasztóan féltem, hogy mi lesz. Nekem Justin volt az életem - már 3 éve. És remélhetőleg még jó pár évig...
- Akkor tudnod kell, hogy nekem még mindig te leszel a legfontosabb. Nem foglak itt hagyni! - mondta, mire bent tartott levegőm hangosan áradt ki tüdőmből, és a megkönnyebbülés elöntött. Megsimogattam kézfejét, de most már nem maradhattam ülve.
Felkeltem öléből, és elindultam a konyha felé. Most már muszáj megcsinálnom az ebédet. Azt hiszem kicsit ki is futottam az időből.
Mikor kiértem, megláttam hogy a mi kis lusta Jacksonunk már előkerült. Egy gyönyörű barna-fehér amerikai staffordshire terrier. Imádom, már majdnem fél éve a mienk - egy menhelyen találtuk. Mikor megtaláltam, nem is hittem el, hogy tényleg az. Egy ilyen csodálatos kutyát menhelyen találni... Ritka szerencse.
Ő a mi kis gyerekünk... És remélhetőleg ő is marad elég sok ideig. Legalább két-három... négy... öt évig.
Leguggoltam, hogy megsimogassam, ő meg fark csóválva jött ide hozzám. Fejét kezembe nyomta. Kuncogva simogattam meg a fejét, majd a tálja felé pillantottam. Már nem volt benne semmi, szóval felálltam, és elindultam megkeresni a kutyakajás zacskót. Nincs elkényeztetve, nem eszik semmi drágát - csak egészségeset.
Öntöttem egy keveset a táljába, mire megrohamozta, és azonnal enni kezdett. Én visszatértem az ebédhez, de előtte megmostam a kezem. Utána nekiláttam sütni a krumplit.
A frászt hozta rám Jus, mikor mögém állt, és megérintette a vállamat.
- Mi van? - kérdeztem pár pillanattal később, amikor már nem voltam halálra rémülve a hirtelen belépéstől.
- Nem sok. - ölelte át a hasamat, és a fejét a vállamra fektette. - Éhen halok! Kérhetek egy kicsit? - kérdezte és a tál felé nyúlt amin már egy kisebb halom krumpli helyezkedett el.
- Ne! - csaptam rá a kezére, mire egy picit elhúzta, de ez nem tartotta vissza a lopkodástól. - Még forró! - nevettem, de jókor szóltam - már elkapta a kezét, és arca egy pillanatra fájdalmas grimaszba rándult.
- De éhes vagyok! - nyavalygott.
- Menj, játsszál Jacksonnal! - kuncogtam, és egy kézzel lefejtettem kezeit a hasamról. - Hamarosan kész lesz!
- Na jó... - motyogta, majd elcsoszogott a kutya táljához. - Lehet inkább elcsórom Jacks kajáját. - szólt vissza, mire elnevettem magam. Ennyire csak nem lehet éhes...
Mosolyogva sütöttem meg a krumplit, majd sütöttem hozzá még húst, mert Justin biztos farkaséhes, ha már avval fenyegetőzik, hogy eleszi a kutya elől a kaját, és az fix, hogy nem fogja beérni ennyi sült krumplival.
Amint megcsináltam mindent, kiraktam a tálat a kis fehér étkezőasztal közepére.
- Justin, megterítenél? - kérdeztem, és bementem a fürdőszobába, onnan szóltam ki.Megmostam a kezem, majd mikor végeztem, arra jöttem ki, hogy Justin két tányérral egyensúlyozik. Nevetve szaladtam hozzá, nehogy elejtse valamelyiket. De amint megfogtam a tányért, ő lerakta a másikat a pultra, közben szabad kezével átkarolta derekamat. Majd az én kezemből is kivette a tányért, lerakta, majd magához húzott.
Kuncogva próbáltam szabadulni karjaiból, ami most meglepően könnyen ment.
- Mi az? Már gyenge vagy az éhségtől? - nevettem, és elindultam az asztal felé.
De hirtelen visszahúzott, két másodpercem lett volna rá, hogy elrántsam a fejem, mielőtt megcsókol. De túl hirtelen jött. Nem tudtam idejében reagálni, mielőtt még lekapott volna. De a meglepetés nem tartott sokáig, a testem azonnal reagált a csókjára, válaszul visszacsókoltam.
Kelletlenül, de azért mégis kimásztam karjaiból, és húztam magam után az asztalhoz.
- Felfallak téged! - jött mögém és egyik kezével átölelt.
- A-a, ott a kaja - mutattam a tálra - azt egyed! - kuncogtam, és levakartam magamról a karját.
Leültem a helyemre, és megvártam, hogy Justin idehozza a tányérokat, amikkel az előbb ügyeskedett. Hamarosan már előttem volt, én pedig megvártam, amíg szed magának. Szinte megrohamozta a tálat, és majd' kiszedte a háromnegyedét az ebédnek.
Én kiszedtem a maradékot, és lassan rágcsálni kezdtem. Justin halkan evett, közben láttam, hogy Jacks idekocog, és lefeküdt a lába mellé. Én is imádlak Jackson, ide ne gyere, jó lesz nekem így is!
Unottan kaptam be az utolsó falatokat, majd felvettem a tányért, és a mosogatóhoz csoszogtam. Elöblítettem a tányért, majd ott hagytam, benne a mosogatóban, hogy majd elmosogatom, amikor lesz hozzá kedvem. A kezemet megtöröltem egy konyharuhában, és bementem a hálószobába.
Ha este nem úgy történt volna, ahogy emlékeztünk, kell valami jel, hogy figyelmeztessen... Leültem az ágy szélére, és onnan nézelődtem. Nem volt egy zsúfolt szoba, viszont annál kisebb, és így mindent könnyen meg lehetett találni.
Most is könnyen megtalálhattam volna - ha lett volna mit megtalálni. Még az ágy alá is benéztem, a fiókokból is kirámoltam mindent. Érdekes dolgokat nem találtam, ha az óvszeres dobozt nem számoljuk bele, amire tegnap este szükségünk lett volna. Nem volt megbontva.
Idegesen hajítottam vissza a fiókba, és ezzel a lendülettel be is löktem a helyére. Arcomat a tenyereimbe temettem az ágy szélén ülve, térdeimre könyökölve tartottam arcomat, amin legördült egy-két könnycsepp, ami jelezte, hogy mennyire ideges vagyok már.
Sehol semmi. Idegesen túrtam elölről a hajamba, fejemet lehajtottam, majd hajamba markoltam. Hamarosan éreztem valamit a hátamon, valaki gyengéd simogatását, és még ha nem is tudnám, hogy csak ez az ember van a házban rajtam kívül, akkor is felismerném bárhonnan az érintését.
Justin lassan leereszkedett mellém az ágyra, és megnyugtatóan átfogta a vállam.
- Én itt vagyok! - mondta halkan.
- Tudom. De akkor is nehéz! - motyogtam, majd oldalra fordítottam a fejem. Kissé megnyugodtam látva arckifejezését: ő most már nem aggódott annyira. Inkább bizakodott. És ez egy picit mintha átragadt volna rám is.
Odadőltem a mellkasára.
- Gondoltál volna rá? - kérdeztem keserűen mosolyogva. - Hogy pont itt, pont most...?
- Nem. - mormolta hajamba. - Nem terveztem be... Talán jobb lett volna, ha tervezek... Csak az ellenkezőjét.
- Hát lehet azt kellett volna. De már mindegy, nem igaz? - kérdeztem, mosolyom lassan lehervadt.
- Még nem... Még mindig van egy lehetőség. - mondta, sokat sejtető pillantását elfordította az ablak felé. Követtem pillantását. De nem volt ott semmi. Talán csak azért nézett el, nehogy kitaláljam szeméből.
De viszont hamarosan találkozott tekintetünk. Nem lehetett benne semmit látni.
- Mi az? - suttogtam halkan, közben óvatosan megérintettem arcát.
-... Abortusz. - mondta halkan.
Kezem lehullott arcáról...