* 3. évad; 2. rész - Mi volt? *

- Mi történt? - kérdeztem felnézve a krumplihámozásból.
- Mikor jöttem hazafelé, páran megkergettek... - zihálta, és nedves hajába túrt. Most vettem igazán szemügyre: szinte tiszta víz volt.
- Miért vagy vizes? - kérdeztem, de nem mentem oda hozzá. Muszáj kész lennem az ebéddel.
- Át kellett vágnom egy szökőkúton. - zihált még mindig. Nagy nehezen felállt, és elkullogott a fürdőszobába.
Felnevettem. Mik vannak...?
- Nem vicces. - vigyorodott el, és lekapta magáról a vizes, szürke pólót. Persze az ajtót direkt nem csukja be, hogy lássam.
- De az. - kuncogtam. - Egyébként miért nem tudod becsukni az ajtót? - kérdeztem, és inkább a krumplihámozásra koncentráltam, nehogy elvágjam a kezem.
- Hogy lássad az izmos testemet. - vigyorgott. Erre felnevettem. Bolond...
- Nem elég izmos. - kuncogtam.
- Hééé... Ez nem igaz. - mondta morcosan, és a tükör felé fordult. Befeszítette az izmait, és magát nézegette. Hangosan felnevettem. Ez nem lehet igaz...
Hátrakapta a fejét a nevetésemre, mire én visszafojtottam, és vigyorogva folytattam a dolgomat. Mikor újra magával volt elfoglalva, odapillantottam, és szemügyre vettem. Egy csomószor láttam már így - és persze még máshogy is... -, de most már megint izmosabb volt. Tegnap igazából nem is figyeltem arra, hogy nem néz ki.
Elvörösödve próbáltam hajam mögé rejteni arcomat, közben kicsit gyorsabban és erősebben hámoztam a krumplit, remélve így azt hiszi, nagyon belefeledkeztem a munkába és csak erre figyelek.
De ahogy lenni szokott, nem nagyon tudtam figyelni a krumplihámozásra, a figyelmem inkább elkalandozott. És ennek meg is lett az eredménye: a kés kicsit megcsúszott, és belevágtam az ujjamba.
Amint megéreztem a fájdalmat, nagyot szisszenve dobtam el a kést és a krumplit, amik a mosogatóban landoltak.
Ujjamból kiserkent a vér, mindössze pár csepp. A csap alá tartottam sebesült ujjamat, és ráengedtem a hideg vizet. Kicsit csípett az elején, de az a pár csepp vér eltűnt, én meg halkan morgolódva kerestem sebtapaszt.
Fogalmam sem volt, hová lehet tenni egy ilyen kis dobozkát. Talán a fürdőszobába...?
Elindultam a fürdőszoba felé, de az ajtót már csukva találtam. Halkan bekopogtam.
- Gyere! - hallottam, mire bizonytalanul kinyitottam az ajtót, és beléptem.
Nem is tudom mire számítottam, mielőtt beléptem, de amint megpillantottam, elcsodálkoztam. Ült egy széken a tükör előtt, és felém pillantott.
- Mi történt? - kuncogott. - Tán nemcsak azért jöttél, hogy megnézd, hogy élek-e? - kérdezte angyalian mosolyogva.
Gonoszan elvigyorodtam, és nagy ívben kikerültem.
- Sajnálom, hogy el kell rontanom az örömödet, de nem. Sebtapaszt keresek! - mondtam és buzgón kezdtem átkutatni a gyógyszeres szekrényt. De ekkor hirtelen elhúztam a szekrénytől a derekamnál fogva.
Justin az ölébe ültetett, és erősen körém fonta karjait, hogy ne tudjak elszabadulni.
- Minek neked sebtapasz? - támasztotta vállamra az állát.
- Megvágtam az ujjam. - mutattam fel sebesült ujjam.
Elmosolyodott, és egyik kezével elengedett. Megfogta az ujjamat, és a szájához húzta. Egy gyengéd puszit nyomott rá.
- Még mindig fáj? - mormolta ujjamba, és lehunyta a szemét.
Egy tucat pillangó zizzent fel egyszerre a gyomromban, és próbáltam elfojtani ezt az érzést. Elkezdtem óvatosan fészkelődni, hogy addig se kelljen megszólalnom.
- Már nem annyira. - suttogtam, és óvatosan elhúztam a kezem.
Oldalra fordítottam a fejem, ő meg felemelte fejét a vállamról. Felnézett, de csak egy pillanatra, hogy felbecsülje a köztünk lévő távolságot.
Remegő gyomorral lehunytam a szemem, és engedelmesen hagytam, hogy ajkai játszani kezdjenek az enyéimmel. Sokáig csak ültem az ölében, hagytam, hogy elfeledtesse velem azt a parányi fájdalmat, amit az elvágott ujjam miatt éreztem.
Tizenöt perc után jutott eszembe, hogy nem leszek kész délre az ebéddel. Hirtelen elhúzódtam volna, és már szálltam volna ki a karjaiból, de visszahúzott.
- Mi az? - mormolta nyakamba halkan.
- Mennem kell ebédet készíteni! - nevettem, és próbáltam kiszakadni karjai közül. Természetesen nem ért semmit...
- Majd megebédelünk valahol... - mondta mosolyogva, és egy puszit nyomott a nyakamra. - Tegnap volt a születésnapom, nem kell főznöd...
- Szóval nem szereted a főztömet? - nevettem fel, és kimásztam a karjaiból. Ő is felkelt, és követett a konyhába.
- Imádom! De gondoltam nem kéne neked főznöd ma. Elmehetnénk ebédelni! - ölelt át hátulról, mikor beálltam a pult mögé, és újra nekiláttam a krumplihámozásnak.
- Épp ezért... Tegnap volt a születésnapod. Tegnap is étteremben ebédeltünk! - kuncogtam. - Egyébként meg nem akarlak kizsákmányolni.
- Ami az enyém az a tied is... - motyogta nyakamba.
- De ahjj... - sóhajtottam. - Te is az enyém vagy! - kuncogtam. - Nekem ennyi elég! - fordítottam úgy a fejemet, hogy egy puszit nyomhassak a feje búbjára.
- Nekem is elég lenne, hogy az enyém vagy... Csak lehet, hogy te másképp érted mint én. - kuncogott fel.
- Perverz állat! - nevettem fel, és már húzódtam volna el, de erősebben ölelt át.
- Így szeress vagy sehogy! - kezdte puszilgatni a nyakam.
Kuncogva hámoztam meg még két krumplit, utána abbahagytam, mert az én kis Casanovám nagyon belendült.
Elkezdett húzni hátrafelé, én meg próbáltam megkapaszkodni a pultban, de természetesen csúszott a kezem.
- Kérleek! - motyogta nyakamba. - Csak egy órát adj nekem!
- Elég lesz! - nevettem, és próbáltam szabadulni karjaiból. - A tegnapi is elég volt neked! Nem lehet, hogy már megint kanos vagy.
Felnevetett.
- Viagrát szedek, baby! - kuncogott fülembe.
- Nem kell gyógyszerezned magad, hogy jól teljesíts. - kuncogtam, mire halkan felmordult.
- Nekem. Most. Kellesz. Érted? - kérdezte, és észre sem vettem, de már a hálószobában voltunk.
- De most komolyan! - nevettem.
- Csak hülyültem. - nevetett fel. - Azért ilyen jó nem vagyok...
- Most megnyugodtam. - kuncogtam fel, majd egy megkönnyebbült sóhajtás is elhagyta a számat.
- Egyébként te emlékszel a tegnapra? - kérdezte hirtelen más hanggal. Leült az ágyra, és engem az ölébe vont.
- Miért kérded? Egyébként meg nagyjából igen...
- Nem tudom pontosan mi volt... Emlékszem arra, hogy hazajöttünk... Meg hogy utána mi volt. De így közötte ki esett. - magyarázta, és mintha aggódna egy kicsit.
- Mire célzol? - vontam fel gyanakodva a szemöldököm.
- Arra, hogy lehet, hogy nem védekeztünk... - nézett fel a szemembe.