2. évad: 77. rész: '...Belezengett az egész ház'

Egyre jobban bírom a hétköznapokat. Cherrnek sikerül néha megnevettetnie. És ezért hálás vagyok neki. Igazából már azt sem tudom, hogy jutottam ide. Visszaemlékezni nem akartam, így nem is tettem. Csak néha láttam egy embert a plakátokon, aki kísértetiesen hasonlított egy régi ismerősömre...
És majdnem minden napot kint töltöttem egy bizonyos parkban, minden nap suli után... A fák felettem eltakarták az eget, a levelek csak hullottak, én csak annyit vettem észre, hogy egyre több lesz a földön...
Csak bámultam egy fatörzset, amibe még az én nevem volt vésve és egy másik fiúé. Még én véstem bele vele együtt... Nem, nem az a szupersztár volt, aki belelökött ebbe az állapotba, hanem egy másik... Valami ilyesmi volt belevésve: Lucy+Jason... Milyen régen volt.
Minden nap kint ültem a parkban. Hallgattam, néha még sírtam is. Olyan néma volt minden, a levelek halk zizegése hallatszott néha, és semmi más. Mindig fáztam, mikor kiültem oda, nem számított, hogy egy csomó ruha volt rajtam...
Egyik nap kijött velem Cherr és Debo, hogy feldobják a napomat. Jött velük egy új lány is - Olivia. Magas, hosszú barna haja van, sötétzöld szemei, bár nem egy gyönyörűség - de nem is kell annak lennie. A szépség belülről fakad. Nem gyönyörű, csak átlagos. De a kisugárzását bármelyik gyönyörűség megirigyelhetné.
Sokat nevetgéltünk, de aztán Cherr és Olivia leléptek venni forrócsokit. Deboval hosszan beszélgettünk az elmúlt pár napról. De ekkor hirtelen idekiáltott Cherr. Debo-t hívta, mire ő felállt, és gyorsan odarohant. Valamit sutyorogtak, majd felém fordultak.
- Bocsi, de mennünk kell! - kiáltott ide Cherr. - Majd holnap találkozunk a suliban!
- Oké. - sóhajtottam. - Sziasztok! - intettem egy utolsót, majd felhúztam a lábaimat, átöleltem a karjaimmal, és a fejemet a térdembe temettem. Ahogy szoktam... Mindennap, minden délután...
Tíz percig csak ültem egy helyben, de ekkor valamitől kirázott a hideg... Egy ismerős illatot éreztem, mire könnyeim áztatni kezdték arcomat. Először még csak egy-két könnycsepp volt, de öt másodperc alatt ezek vagy hatszor többen lettek.
Valaki halkan lélegzett előttem, néha el-elakadt a lélegzete. Nagy levegőt vett, de én csak hallgattam, könnyeimet a farmeromba töröltem.
- Luce? - suttogta az előttem álló ember, mire még jobban eleredtek a könnyeim. Erőtlenül megráztam a fejem, remélve hogy elmegy. De legbelül tudtam, hogy nem fog, és ennek örültem is... - Ne, Luce... Kérlek! Tudom, hogy te vagy az! - mondta halkan, de a hangja a végén elfulladt, és néma csend lett újra.
Kicsit felemeltem a fejem, hogy lássam őt. Hát igen... Nem kell mondanom ki volt ő. Mindenki tudta már a megszólításnál. Visszajött. Itt bámul az én sírástól vörös szemeimbe.
Más volt. Az arca már nem ugyanolyan... Már nem volt olyan mosolygós, kisfiús arca, helyette a depresszió takarta azt a régi arcot. Más volt. Felnőttesebb. Szomorúbb...
Nagyot nyeltem, és még jobban elkezdtem sírni. Meg sem mukkantam, csak hangtalanul folyattam könnyeimet.
- Miért fekete a hajad? - kérdezte, csak most vettem észre, hogy könnyes az arca. Megráztam a fejem, mire egy-két könnycsepp kicsöppent a szememből, és elveszett a nagyvilágban. - Luce! - fogta meg a vállam, és megrázta. Nem volt valami gyengéd, de nem túl erősen rázta a vállam.
A fejem előre-hátra csuklott, miközben rázott, nem volt erőm megtartani. Csak pár másodperc volt ez az egész. Ekkor üresen a szemébe bámultam, és csak néztem azokba a sötét szemekbe. Igazából csak azért tűntek sötétnek, mert szemei alatt sötét karikák voltak.
Ajkamba haraptam, és próbáltam elrejteni az arcomat előle. Oldalra fordítottam, hogy ne lásson, és a hajam mögé rejtőztem.
- Kérlek eressz el! - nyöszörögtem szipogva, a hangom elcsuklott a végére.
- Nem! Amíg meg nem mondod mi történt veled! - ragadta meg a bal csuklómat, mire felszisszentem a fájdalomtól. Igaz a csíkok már régebbiek voltak, fájtak, ha erősen fogták meg őket. Justin szeme a kezemre rebbent.
Lassan eleresztette, és feltűrte a vastag pulcsimat. Oldalra fordított fejjel, könnyes szemekkel bámultam az utca felé, amerről egy-két kíváncsi tekintet erre rebbent. A fiút, aki a kezemet figyelte, nem tudták felismerni - a kapucnit teljesen a fejébe húzta, csak én láttam az arcát, még így is...
- Ez mi a franc? - kérdezte a hangját felemelve. Rémülten fordította a fejemet az övé felé, de én összeszorítottam a szemeimet. A könnyeim erre kicsordultak, és hamarosan elérték az államat, ahol elhaltak. - Te normális vagy? - kérdezte idegesen.
Erre felnéztem. Meglepődötten néztem a szemeibe. Ilyet nem kérdeztek tőlem már jó ideje. Michelle még akkor sem kérdezte meg, mikor meglátta az első vágást a csuklómon.
- Tessék? - kérdeztem értetlenül... A hangom furán csengett.
- Te megőrültél? Normális vagy? Hogy képzelted, hogy összevagdosod magad? - kérdezte idegesen az aggodalomtól. Legalábbis reméltem, hogy aggódik... De erre nincs garancia...
De ekkor megpillantottam a csuklóját, amin véletlenül felgyűrődött a pulcsija. Egy hosszú, vörös csíkot láttam. Megragadtam a bal kezét, ő még fel sem tudta fogni, mikor én már feltűrtem a pulcsiját.
- És még nekem papolsz? - kérdeztem sírós hangon, a könnyeim már megint ömlöttek. Egy-kettő Justin szétvagdosott csuklójára csöppent.
Olyan rég mondtam már ki a nevét. Olyan furcsa volt. A fájdalomtól már majdnem fulladoztam. Alig kaptam levegőt...
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem, és végighúztam egy csíkon a mutatóujjamat. Letöröltem a könnycseppeket a kezéről, majd elengedtem. - Normális vagy? - mosolyogtam gúnyosan.
Kicsit elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Elvetted a józan eszemet... - motyogta halkan, de közben a szemembe nézett.
Elvörösödtem - ez volt az első, azóta, hogy el kellett hagynom.
- Chris miatt mentem el. - suttogtam, és lehunytam a szemeimet.
- Én Kenny miatt hittem azt, hogy nem akarsz többet látni... - suttogta ő is, mire nekem felpattantak a szemeim.
- Kenny? - kérdeztem meglepődötten nézve rá. Visszanézett a szemeimbe, mire óriásit dobbant a szívem a torkomban. Tettem egy bizonytalan, kis lépést hátrafelé, de még mindig a barna szemekbe bámultam.
Bólintott.
- Nem akarta, hogy utánad menjek. - mondta hangosabban. - És Scoot is azt mondta, hogyha utánad jövök, ki vagyok rúgva...
Halványan elmosolyodott. Öt másodperc kellett, hogy felfogjam:
- Ne! Gyorsan menj vissza, mielőtt észreveszik! Menjél! Nyomás! Miattam nem rúghatnak ki! - mondtam kétségbeesetten, és megfordítottam. Elkezdtem tolni a park széle felé.
De ekkor elkapta a karjaimat, és maga köré húzta. Azonnal lecövekeltem, mikor maga köré húzta a karjaimat. Újra éreztem azt, amit már két hónapja nélkülöznöm kellett... Nagyot nyeltem. Lazított szorításán, mikor rájött, hogy nem fogom elengedni.
A fejemet a vállába rejtettem, és szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy a kezeit az enyéimre simította. Kirázott a hideg, és próbáltam abbahagyni a bőgést. Nem akartam eláztatni a pulcsiját.
Lassan elengedtem, és nagyot sóhajtottam. Gondoltam rá, hogy mondom neki, hogy mennyire hiányzott. De nem tudtam mondhatom-e.
Ekkor felém fordult, ujjával finoman megérintette az arcomat.
- Hiányoztál! - suttogta. És mintha csak a gondolataimban olvasott volna...
- Te is nekem. - suttogtam. Ekkor az arcomhoz hajolt, és egy puszit nyomott a szám sarkába.
- Most van még egy kis dolgom, de utána mi lenne, ha átmennék hozzátok? És mellesleg nincs hol aludnom... - húzta a száját. Szerintem azt remélte, hogy felajánlom, hogy alhat nálunk - és igaza volt. Ismert már ennyire.
- Nem alszol nálunk? Van egy vendégszobánk... - mondta halkan, és megérintettem arcomon lévő ujját.
Gyengéden elmosolyodott.
- Nem zavarok? - kérdezte még mindig avval a gyengéd mosollyal az arcán.
Megrántottam a vállamat, és elindultam mellette. - Majd nálunk találkozunk. - motyogtam, mikor közel voltam hozzá, majd hazafelé vettem az irányt.
Mikor hazaértem, felmentem a szobámba, hogy megírjam a maradék házimat, amit nem tudtam megcsinálni lyukas órába. Leültem megcsinálni a matekot, majd mikor már a felénél jártam, kopogtak az ajtómon.
- Szabad! - szóltam ki, és a házim fölé hajoltam. A hajam az arcom elé hullott, így nem láttam, csak a matekfüzetemet.
Majdnem szívrohamot kaptam, amikor átölelt két forró kéz, és a fülembe suttogott az a személy aki átölelt.
- Itt vagyok! - suttogta halkan.
Kirázott a hideg, és kimásztam a karjai közül.
- Justin! Kérlek! - mondtam halkan. - Házit kell csinálnom... Meg egyébként is... Két hónapja találkoztunk újra. Nem lesz minden úgy, ahogy eddig volt!
Feltartotta a kezeit, és hátrálni kezdett. Leült az ágyamra, addig én megcsináltam a házimat. Csak hallgatott, és gondolom nézelődött.
A szobám eléggé rendetlen volt. Néha egy kicsit kiborultam. És akkor törtem zúztam. Egy törött képkeret feküdt a szoba közepén, felette a kép darabjai. Én voltam rajta, még világosbarna hajjal, mellettem Jason. Őt előtte letéptem, majd összegyűrtem... És végül icipici darabokra téptem.
Elegem volt, ezért jól széttéptem. Akkor egy csomó ruhakupac, egy csomó dolgozat szétszaggatva a földön...
Mikor végeztem, felálltam, majd leültem mellé. Az ágyneműm összetúrva - már rég nem ágyazok meg. Minek? Már két hónapja nem volt senki a szobámban.
- Mi a baj? - kérdezte halkan Jus, megtörve a csendet.
- Mi lenne? - rántottam vállat, és elkezdtem birizgálni a hajamat, amit azóta megnövesztettem.
- Miért festetted be a hajad? - kérdezett újra.
- Nem festettem be... - bámultam fekete hajamat. - Csak színező. Tíz mosás után kijön.
- És mi van még a hajadon kívül, ami megváltozott? - kérdezte suttogva.
Halkan felsóhajtottam, majd meglengettem előtte az ujjaimat - megmutattam fekete körmeimet. Magamra mutattam, vagyis a ruhámra. Majd feltűrtem a pulcsimat, és végigfuttattam ujjaimat a vörös csíkokon, és elmosolyodtam. Milyen jó érzés volt...
Összerándult. Felpillantottam rá.
- És nálad? - kérdeztem halkan.
Ajkába harapott, majd ő is feltűrte a pulcsiját. Mindkettőt. Tele volt a csuklója, majdnem az egész alkarja csíkos volt. Ledöbbentem. Atyaúristen! A bal keze szinte teljesen tele volt, a másikon még csak nemrég kezdte.
- Atyaúristen! - mondtam elborzadva, ledöbbenve. Felnéztem a szemeibe, ő erre elmosolyodott. A kezem hirtelen lendült - kapott egy kisebb pofont. - Te normális vagy? - kérdeztem szinte sikoltva. - Hogy lehetsz ilyen hülye? - kérdeztem és hirtelen átöleltem.
Kihasználta az alkalmat, az ölébe húzott, és felemelte a fejemet.
- Te idióta. - nevettem már kínomban. Hogy lehet valaki ilyen hülye? - Mi a francért vagdostad össze magad?
- Amiért te is. - mosolyodott el.
- De az más... - nyöszörögtem. - Te szétvágtad a karodat! - fogtam meg a kezét, és elkezdtem simogatni. - Még egyszer ilyet csinálsz, kinyírlak!
A kezeit csupasz derekamra csúsztatta, majd ujjaival végigszántotta. Evvel felébresztett bennem valamit - azonnal átkaroltam a nyakát, és hevesen ajkaira nyomtam ajkaimat. Számított rá - amint megérezte ajkaimat, erősen, szenvedélyesen csókolni kezdett.
Más érzés volt, mint eddig. De lehet, hogy csak azért, mert elfeledtem milyen volt... De szerintem ez határozottan más volt. Két hónapja egyetlen csajhoz nem ért - legalábbis barátnőim eléggé tájékozottak voltak vele kapcsolatban, biztos tudták volna, ha valami csajszival hancúrozik.
Hirtelen hátradőlt, majd megfordított.
- Ne, ne, ne... - nyögdécseltem, mert semmi kedvem nem volt ellenkezni. De muszáj volt. Ajkait újra enyéimre szorította, ujjai a hajamat szántották, és egyre jobban éreztem magam.
- De... de... de... - zihálta ajkaimba, mire én a hajába túrtam, és olyan erővel öleltem át a derekát, hogy a nyögésébe belezengett az egész ház.