* 3. évad; 18. rész - '6 hónappal később' *

Nahát itt a várvavárt rész, remélem elnyeri a tetszéseteket. Bár ez a 18. rész, nem sikerült belecsempésznem semmi olyasmit ami ehhez a számhoz passzolna :D Na de majd a következőbe ;D Talán :P
Köszönöm előre is a 10000 oldalmegjelenítést. Szuperek vagytok, imádlak titeket :)♥

6 hónappal később* 
Minden nap egy kicsit más volt. Nem azt mondom, hogy rosszabb.. Mert ha úgy vesszük... minden nap egy kicsivel jobb volt, kicsivel könnyebb volt elfogadni, hogy most 'szünetet' tartunk. Legalábbis én így fogom fel. Így könnyebb.
Jól bírtam. De ezt csak anyunak és Ramona-nak köszönhetem. Meg persze a kitartásomnak. És az is rájátszott, hogy ez nem egy múló tiniszerelem ami köztem és Justin között van. Sokkal erősebb a kötelék.. Így nem kell félnem, hogy az első csajjal lelép.. Már ha jól ismerem. Mert én így ismertem meg.

Ramona felébresztett a töprengésemből.
- Ma mit csinálsz? - kérdezte levetődve mellém, majd hosszú szőke haját kezdte birizgálni.
- Ma? Talán punnyadok.. - sóhajtottam fel, és kikapcsoltam a TV-t amit nem is néztem.
- Talán eszedbe jutott Justin..? - kérdezte. Húú.. Egyszerre futott végig rajtam a jó és a rossz érzés. Rossz, mert hiányzik, jó, mert tudom, hogy hamarosan itt lesz.. És amúgy is mindig jó érzés tölt el ha meghallom a nevét, esetleg a hangját.
- Öhm.. Igen.. - mosolyodtam el, és ajkamba haraptam.
Elnevette magát.
- Sejtettem. De tarts ki! - kuncogott fel. - Legfeljebb egy hét és itt van.
- Azt már fél lábbal is kibírom, mi? - vigyorogtam.
- Naná! - nevetett fel újra. A hangja most sokkal élénkebb volt, mint lenni szokott. Talán azért mert végre jó idő volt. Először, mióta beköszöntött az ősz. - Elmehetnénk sétálni.. Olyan jó idő van..! - mondta végül..
Megtanultam már, hogy előbb-utóbb úgyis megmondja, ha valamit akar.
- Felőlem. - kuncogtam fel. - De először felmegyek és átöltözök, oké? - kérdeztem, és felkeltem a kanapéról.
- Jó-jó, menj csak. De siess! - mondta, majd ő is felállt, és átment a konyhába.
Felrohantam az otthoni melegítőmben - ugyanis nem fogok itthonra kiöltözni. A szekrényemnél megálltam, és feltéptem az ajtókat. Elkezdtem válogatni - valami egyszerű darabot kerestem. Nem volt hideg, de olyan meleg sem, ezért kivettem egy egyszerű fekete farmert, mellé egy Mickey Egeres pólót, rá pedig egy vastagabb pulcsit.
Felkaptam a táskámat, és lementem Ramona-ért.
- Destiny is jön? - kérdeztem, miközben felhúztam a tornacipőmet.
- Hát.. Anyu most nincs itthon szóval kéne hozni. Nem szeret egyedül lenni. - mondta, és egy hálás mosollyal az ötletért sietett fel a kislányáért.
Mosolyogva leültem a konyhába, és előszedtem egy kisebb köteg papírt. Az írásom.. Milyen rég volt.
Egy-két hete kezdtem bele az újraolvasásába, de még nem sokra jutottam. Így ha van szabad percem ezeket olvasgatom.
Alig tudtam elolvasni egy fél oldalt, mikor Ramona megjelent a beöltöztetett Destiny-vel.
- Mi vagy te? Vámpír? - nevettem fel, és gyorsan eldugtam a papírhalmot a táskámba.
- Mi az, nosztalgiázgatunk? - kérdezte sejtelmesen, kérdésemet figyelmen kívül hagyva.
- Miről beszélsz? - kérdeztem zavartan, és felálltam. - Menjünk! - fogtam meg Destiny kezét.
- Tudod te. - vigyorgott, de ahogy látta, nem voltam hajlandó folytatni a beszélgetést, így ő is elhallgatott.
Csendben léptünk ki az ajtón. Destiny gügyögött valamit, én meg próbáltam megérteni. Ramona elnevette magát.
- Csak meglátta azt a rózsaszín esernyőt. - pillantott egy fiatal lányra, akinél egy kinyitott esernyő volt, és pont összecsukni próbálta.
- Aha.. - nevettem fel.
- Hamarosan megtanul beszélni..
- Az jó lesz. Legalább akkor majd megértem őt. - kuncogtam fel.

Nem sokat sétáltunk, mert Destiny elkezdett nyavalyogni, hogy ő szomjas, így elmentünk egy boltba. Szóval akkor már be is vásároltunk.
Két nagy táskával értünk haza. Destiny-t levetkőztettem egy pólóra és nadrágra, én is levettem a pulcsit és a cipőt, majd a táskákkal elvonultam a konyhába. Elpakoltam, majd nekiláttam az ebéd készítésének. Ma rántottát csinálok, ugyanis Ramona imádja. Én is szeretem, de nem szoktam sokat enni belőle.
Ramona miután lerendezte Destiny-t - azaz leültette a TV elé pár A4-es lappal és zsírkrétákkal - bejött nekem segíteni az ebédben.

Ebéd után lefektettük aludni Destiny-t, és én is lepihentem egy kicsit a nappaliban a kanapéra. Bámultam a plafont, visszaemlékeztem az utóbbi dolgokra. De megint belém nyilallt a fájdalom. Úgy, mint az első hónapban. Annyira hiányzott. A szívem kihűlt ilyenkor, de a torkom perzselt. Alig tudtam elviselni ezeket a perceket.
De biztos csak azért jött rám megint, mert tudtam, hogy már csak pár nap. És mindjárt láthatom.
Belegondoltam mi lesz itt az elkövetkező két hétben.. vagy hónapban.
Amilyen a mi kis Justinunk, fix, hogy egy alkalmat se fog elszalasztani azokból a lehetőségekből, mikor picit közelebb kerülhet hozzám.. És itt gondolom nem kell tovább magyaráznom.
Halkan elnevettem magam. Végül is nem lesz olyan rossz.. Mondjuk én sem voltam fél éve egy pasival se. Ő pedig egyszerűen tökéletes. Jobb nem is kell.
Megremegtem, mikor meghallottam a hangját, és hirtelen fel is pattantam. De csak a telefonom volt. De.. Csak neki állítottam be a saját számai közül egyet: a U Smile-t.
A szívem negyedik fokozatra kapcsolt, és remegő kézzel nyúltam a telefonért. Alig bírtam a fülemhez emelni, folyamatosan ki akart pottyanni a kezemből. Végül határozottan ráfogtam, és megnyomtam a zöld gombot.
- Halo? - kérdeztem halkan. Erről most Beyoncé Halo cím száma jutott eszembe, így elmosolyodtam, és fejben járatni kezdtem a számot.
- Jenn? - kérdezte ő is halkan.
- I-igen.. Öhm.. Miért hívtál? - kérdeztem csak úgy rutinból, de közben a hangját játszottam le újra meg újra. A nevemet ismételgettem az ő hangján.. Ez már betegesnek számít? Remélem nem. Mert igazából nem az érdekelt, amit mondott, hanem a hangja. Más lett, és én imádtam ezt a változást.
- Csak.. Mondani akartam, hogy itt vagyok az ajtó előtt.. És nincs nálam kulcs. - kuncogott fel halkan. - Kinyitnád?
Kinyomtam a telefont, és befogott szájjal sikítottam egy rövidet és halkat. Nem volt szabad hangosan, Destiny nagyban álmodott.
Siettem az ajtóhoz, közben belenéztem az egész alakos tükörbe, megigazítottam a hajam, a ruhám, és ezek után mentem ajtót nyitni.
Amint kinyitottam, felém kapta a tekintetét. Csak kicsit nyitottam ki, és ajkamba harapva, félig az ajtó mögött állva néztem őt. Megváltozott, de ez is csak segített. Borzasztóan jól nézett ki.
Aztán, mikor egyikünk sem mozdult, kimentem elé, megfogtam a pulcsiját, és félénken, szégyenlősen megkérdeztem, mint annak idején:
- Mi az, már meg sem ölelsz?
Nyelt egy nagyot, majd karjába zárt. Fejemet a mellkasára hajtottam. Beszívtam az illatát, majd rájöttem valamire: egy fejjel magasabb nálam. 6 hónapja csak fél fej volt, de úgy tűnik, megint nőtt, én meg nem.
- Hiányoztam? - kuncogott a hajamba, és egy picit szorosabban ölelt.
- Mi az hogy.. El se tudod képzelni.. - mosolyodtam el.
- Hidd el, el tudom. - motyogta, és innen már csak hosszú percekig öleltük egymást.