* 3. évad; 34. rész - Egy boldogabb befejezés *

Ééééés, ennyi!
Nemrég olvastam az utolsó részhez kapott kommenteket - bevallom, sokszor olvasgatom őket, egyre sűrűbben, mert ilyenkor felidézem, milyen jó is volt írni nektek -, és rátaláltam egy névtelen kommentelőre, aki azt kérdezte, hogy nem tudnék-e olyan happy endet írni, amiben Justinnal van a főszereplő...?
Hát gondoltam akkor miért ne? Amúgy is kicsit hiányzott már a blog, hiányoztatok ti - és remélem még el fogjátok olvasni ezt a részt, ami elég bénára sikeredett, de gondoljatok bele: mennyi minden változik, így változok én is, és a részeim minősége is. :D
Túléltük 2012-t - jócskán -, ezért gondoltam akkor már legyen egy tényleges befejezés, ami egy kicsit boldogabban fejeződik be, mint az előző. :)
Remélem tetszeni fog, puszi :) :*

Jelen*
- Jennifer! - szólt hozzám Justin lágyan, és közben gyengéden végigsimított arcomon. Felriadtam buta képzelgéseimből - a történetemből, ami folytatódott a fejemben. Az élénk, nagyon valóságszerű képek elvakítottak, megszédítettek, habár a nagy kibékülésig már nem jutottam el - a szenvedős rész képfoszlányai közepette tértem magamhoz. - Nagyon csendben vagy - jegyezte meg kissé mellékesen, kissé aggódva.
- Ó - sóhajtottam, felhúztam a vállaimat. - Elkalandoztam, bocsánat.
- Semmi gond - kuncogott, és magához húzta a fejemet, amit épp az imént ráztam meg, hogy kitisztuljon. Nyomott egy apró csókot a hajamra, majd hajszálaim közé suttogta: - Örülök, hogy végre itt vagyok melletted.
- Én is örülök - sóhajtottam fel ismét, de most már jólesően, és karjai közé férkőztem, miközben megálltunk. Arcomat nyaka hajlatába rejtettem, és beszívtam a kellemes parfümillatot, ami a bőre illatával keveredett - és így létrejött a legfinomabb aroma, amit eddig éreztem.
Erősen ölelt magához, a végére már nyöszörögtem, mert éreztem - vagy hallottam -, ahogy a bordáim fenyegetően ropognak.
- Jus...tin... - nyögtem, mire ő gyorsan eleresztett.
- Mi az? - kérdezte érdeklődve, és lehajolt hozzám.
- Á, semmi - ráztam a fejem. - Csak majdnem megfulladtam.
- Jaj, bocsi - motyogta, majd arcomat az övééhez húzta. Homlokát az enyémnek támasztotta, majd lopott egy gyors csókot. - Csak hiányoztál.
Hajam az arcom elé hullott, és a szempilláim alól, gyámoltalanul pillantottam fel a barna szempárba.
 - Igen, te is nekem, de szerintem hagyjuk ezt a sablonos egymásratalálós dolgot - ajánlottam, miközben belekapaszkodtam a sötétszürke felsőjébe.
- Jó - harapta be az ajkát, én pedig elidőztem azokon a csodálatos, nedves ajkakon. - Amúgy mi van Jacksonnal? - kérdezett rá.
- Á, ő jól van - nyugtattam meg mosolyogva, de ezt rögtön egy grimasz követte. Egy hűvös fuvallat befújt a dzsekije alá, amit ideadott nekem, hogy ne fázzak.
- Biztos ne menjünk haza? - kérdezte túlságosan aggódóan, és újra sétálni kezdtünk.
Ez tetszett, habár nem igazán vallott rá. Talán megváltoztatta a külön töltött idő valamennyire. Törődőbb lett; a szemében az a fény tompa, de jobban kivehető, mikor rám néz. A szemein látszódott, mikor rám nézett, hogy mit érez. Igen, talán kissé egoistán hangozhat, de mintha azt láttam volna, hogy szerelmes.
Megérintettem az arcát, fülem mellett elengedtem kérdését. Ujjaim lassan tapogatták végig ajkait, vállát, mellkasát, és végül a karjaiba kapaszkodtam - amik izmosabbnak tűntek, mint mielőtt elment.
Úgy látszik, nem csak a magasságbeli különbség nőtt; most már jóval erősebb is, mint én vagyok.
- Te... gyúrtál? - vontam fel fél szemöldökömet csodálkozva, és rendesen végigtapogattam a karjait. A pulóver nem engedte teljesen kirajzolódni az izmokat, de úgy nagyjából éreztem a keménységet. - Húú, de kemény - ámultam, miközben kezemben szorongattam.
- Hidd el, más is az lesz, ha végre hazaérünk - kacsintott rám, én meg fülig vörösödtem, majd ahelyett, hogy az önelégült képét bámultam volna, inkább belenéztem a Napba, ami elvakított. - De amúgy igen, egy keveset edzettem - vonogatta a vállát, majd visszafordította maga felé az arcomat. - Tetszik? - kérdezte halványan mosolyogva.
- Hát... eddig nem rossz - dörzsöltem meg a tarkóm. - Ha villantod a kockahasat, akkor viszont felmosóronggyal gyere.
Nevetett, majd adott egy puszit az arcomra. Erre abból a pontból szétsugárzott a testembe a melegség, és a szívem felgyorsult tempóval próbálta kompenzálni azt, hogy az agyam leállt. Elmosolyodott reakciómon, de nyelt egyet, lassított, majd végül megállt. Szembe helyezkedett velem, derekamnál fogva magához húzott, és ajkait az enyéimre szorította.
Pár pillanat múlva a nyelve találkozott az enyémmel, mi pedig összefonódva, a nyílt utcán álldogáltunk. Ujjaim közé fogtam a haját, és kissé meghúztam. Halkan felmordult, és közelebb vont magához. Testünk - vagyis inkább a ruháink; a dzsekije és a pulóvere - egymáshoz préselődött, és a szuszt is kiszorítottuk egymásból, így pár másodperc múlva levegő után kapkodva váltunk el egymástól.
- Induljunk haza - kérlelt óriási szemekkel, és térdeire támaszkodott, hogy magasabb legyek nála - így alulról, szempilláit rám rebegtetve könyörgő tekintettel rimánkodott (na ezt összehoztam, srácok).
- Ennyire...? - kezdtem bele a kérdésbe, de be sem tudtam fejezni, mert rögtön bólogatni kezdett.
- Ha csak nem akarod itt az utcán - húzódott türelmetlen arcára egy féloldalas, csábító mosoly. De ideges tekintete teljesen rácáfolt arra, hogy laza - viszont azt is tudatta, hogy talán képes lenne most azonnal berántani egy bokorba.
 - Hát... Tudod, hogy milyen jó érzés húzni az agyad... - kezdtem, és közben hozzásimultam, végighúztam körmömet a nyakán. Gyorsváltás volt ahhoz képest, ahogy az előbb viselkedtem, de láttam, hogy az őrületbe kergeti - és ez tetszett. - Szóval arra gondoltam még maradhatnánk egy kicsit - duruzsoltam fülébe, nyomtam egy gyengéd csókot a füle mögé, majd a nyakán is végighaladtam. Utána szája sarkára adtam puszit.
- Csókolj meg - suttogta, szemei közben lecsukódtak, hangja remegett. Mosolyogtam, majd fogaim közé vettem alsó ajkát, és kicsit meghúztam.
- Miért tenném? - kuncogtam, de azzal nem számoltam, hogy ő is kézbe veheti az irányítást. Ezért mikor ez megtörtént, inkább engedtem neki. Két perc után egyhangúan úgy döntöttünk, hogy irány haza.



Szinte szaladtunk hazáig, majd mikor beértünk, és becsukódott az ajtó, rögtön felkapott, és az ajtónak döntött, hevesen csókolni kezdett. Annyi időnk sem volt, hogy megszabaduljunk a cipőinktől. A fehér fal a hátamhoz préselődött, és hirtelen nagyon melegem lett így - dzsekiben, meleg ruhákban... -, és gondolom neki is, mert letett, ledobta a pulcsiját a földre. Ekkor újból felkapott, és elkezdett felfelé cipelni a lépcsőn. A hálószobánk ajtaját berúgta, bevitt, majd ledőlt velem a karjaiban az ágyra.
Sokáig csókolóztunk, én a haját tépkedtem, míg az ő keze a testemen kalandoztak. Akkor lepődött meg, mikor eltoltam, és lehúztam a felsőjét. Ahogy megláttam az erősen és tisztán kirajzolódó kockákat, összefutott a nyál a számban, combjaim pedig erősebben fonódtak csípőjére.
- Talán tetszik? - kérdezte önelégült vigyorral, én pedig hevesen bólogattam.
Ő is leműtötte a felsőtestemet fedő ruhadarabokat, és mikor végzett, felült a csípőmre. Szemei többször végigcikáztak testemen, az én tekintetem pedig a farmerjára siklott. Kaján vigyor ült ki arcomra, és mikor odanyúltam, hogy kihámozzam a kényelmetlen nadrágból, összerezzent, tekintete a kezeimre ugrott.
Mikor rájött, mit akarok, segített, végül rólam is leszedte a maradékot.
- Drágám - szólalt meg, miközben felnézett a szemeimbe. Érdeklődve néztem a barna szempárba, de ő nem szólt, csak bámult. Sokáig nézett, végül már én sürgettem. - Csak... azt szeretném mondani, hogy... - lihegett, habár még nem csináltunk semmit - szeretnék egy gyereket.
Rögtön felszaladt a szemöldököm a homlokom közepére.
- Mi? Most?... Nem úgy volt, hogy nem akarsz, mert nem lehetsz itthon...? - kérdeztem tétován, mert nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha én nem szeretnék. Mert tényleg szeretnék... Egyszer. De most...? - Biztos ez a jó alkalom?
- Sosem lesz olyan, hogy jó alkalom. Mindig találni fogunk valamit, ami miatt azt mondhatjuk, hogy majd később. És én nem akkor akarok majd, mikor már nem lehet - magyarázott, és mintha kicsit rá is akart volna beszélni a dologra. Sóhajtott, majd folytatta, most már kicsit nyugodtabban: - Le akarok telepedni. Veled akarom leélni az életemet, és tudom, hogy már csak a gyerekeink hiányoznak abból a képből, amit lefestettem a "tökéletes élet" címmel.
Ezen meghatódtam. De nem azon a könnyezős, nevetgélős módon. Én csak mosolyogtam és bámultam rá, és a szívem körül tapasztaltam valami nagyon furcsa érzést, amit eddig nem éreztem.
Reflexszerűen mondtam ki: - Én is szeretnék egy kisbabát...
Győztes mosolya elárulta, hogy nagyon örül. Mielőtt viszont nekikezdtünk volna, megállítottam.
- De mi lesz, ha...? - kezdtem, de rögtön elhallgattatott.
- Majd megoldjuk - mosolygott rám megnyugtatóan. - De most, ha nem bánod... - Lenézett kettőnk közé, majd vissza rám.
- Oké-oké - nevettem, és arcát az enyémhez húztam egy csókra.





9 hónappal később
Justin B.*
Nem tudtam kialudni magam, ugyanis csak hajnalban értem csak haza, és ahogy bedőltem az ágyba, hogy akkor most alszok, hánykolódni kezdtem. Azt hittem, tíz perc lesz az egész, utána elnyom az álom, de nem. Reggel hétkor kikeltem az ágyból - valamennyit mégis sikerült pihennem -, megittam egy jó erős kávét, kocsiba ültem, és mentem a kórházhoz.
Minden perc, amit nélküle töltöttem el, kínszenvedés volt már így a végére.
Nem kellett eligazítást kérnem, csak megkérdeztem a recepción ülő nőt, hogy felmehetek-e meglátogatni a feleségemet. Miután beleegyezett, és megkérdezte, hogy elkísérjem-e - amit én udvariasan visszautasítottam -, felmentem a harmadikra. A folyosó nem volt csendes a korai óra ellenére sem. A nyüzsgés elhaladt mellettem, én nem törődtem vele, csak a kis szobácskát kerestem, ahol az a nő volt, aki nem hagyott tegnap este aludni. Beléptem a szobába - jobban mondva zugba, mivel ez a helyiség alig volt nevezhető szobának -, és meglepetten tapasztaltam, hogy Jennifer ébren van.
- Jó reggelt, gyönyörűm! - mosolyogtam fáradtan, odaléptem ágyához, és megsimogattam a haját. Adtam egy csókot az ajkaira. - Jól aludtál?
- 'Reggelt. Nem igazán - motyogta kimerülten. Szemeit alig tudta nyitva tartani, azok alatt pedig lila foltok jelezték, hogy nem aludt eleget. - És te?
- Én sem - sóhajtottam. - Azóta láttad Myra-t? - érdeklődtem, és simogatni kezdtem a kézfejét.
- Nem - húzta el a száját bánatosan. - De körülbelül tíz perc múlva behozzák.

Azt a körülbelül tíz percet tűkön ülve vártuk végig, majd behozták a tegnap született csecsemőt.
Jenn a karjaiba vette, én pedig csak vigyorogtam, mint a vadalma, és a gyerekem apró ujjai közé dugtam a mutatóujjam. Gyengén megfogta, de nem nézett fel. A fején volt egy kevés szőkésbarna haj, amit az anyukája simogatott.
Jenn megetette, míg én gyönyörködtem Myra-ban. Sosem láttam még szebb kislányt - persze, hogy elfogult vagyok... ez a dolga egy apukának.
Mikor végeztek, Jennifer átnyújtotta nekem, én pedig a karjaimba vettem.
- Myra Lucy Bieber - suttogtam a kislánynak, mire felnézett kék szemeivel egy hosszú pillanatig; majd lehunyta azokat, én pedig álomba ringattam a csöppséget, míg az anyjával - a feleségemmel - együtt egy mindkettőnk által ismert altatódalt dúdoltunk.